8. Interjú - MKMT

 
MM: Mindig is író szeretett volna lenni? Ez a főállású foglalkozása?

BSJ: Igen, mindig író szerettem volna lenni. Már ovisként írni akartam, és már akkor voltak saját verseim. Persze ez nem jött össze egyik napról a másikra, főleg, hogy nem kaptam hozzá semmi támogatást, segítséget, ezért kerülő utón kellett eljutnom a célig. Nagyjából tíz éven keresztül ez volt a fő tevékenységem a közelmúltban, de szeptembertől visszatértem a katedrára fél állásban. Így most egyszerre vagyok pedagógus – középiskolában tanítok matematikát – és író, költő.
 

MM: Beszéltem pár meseíróval, és mindegyikük szinte egyhangúan azt mondja, hogy egyre nehezebb a mese zsánerében írni. Egyrészt azért, mert a szülők ritkán olvasnak mesét a gyerekeiknek, másrészt mert a gyerekek is ritkán vesznek kezükbe könyvet. Erről mi a véleménye? Mit tapasztalt ön ezen a téren?

BSJ: Én úgy látom, hogy a gyerekek még mindig szeretik a meséket, és bízom benne, hogy ez mindig is így marad. Az pedig sajnos általános, műfajtól függetlenül, hogy az emberek keveset olvasnak. Én nem szoktam panaszkodni, inkább az jellemző rám, hogy megoldási módokat keresek. Az olvasást népszerűsíteni kell, menővé kell tenni, hogy a srácok örömmel műveljék, és vannak erre irányuló törekvések. A mai gyerekek is ugyanolyan kíváncsiak, nyitottak, érdeklődőek, mint a régiek, csak a kütyükön keresztül gyorsabban ki tudják elégíteni a kíváncsiságukat, mint olvasással, beszélgetéssel, ezért inkább a kütyüt választják. Ez általános probléma. A környezetszennyezéshez tudnám hasonlítani. Összefogással, össztársadalmi szinten lehet hatékonyan orvosolni. Hiszem, hogy megtaláljuk rá a megoldást. A téma szinte minden fórumon napirenden van valamilyen formában.

Egyébként a saját kisfiam se szeret olvasni, de ezt nyilván nem hagyom annyiban, olvasok neki én, amíg rá nem kap magától. Az igény megvan benne rá, hogy új meséket, történeteket ismerjen meg, úgyhogy előbb-utóbb saját magának fog olvasni.
 

MM: Láttam a Helma kiadó oldalán, hogy nem csak önálló írásai vannak, hanem társírásai is. Itt konkrétan Nemere Istvánnal írt gyermekkönyvére gondolok. Önnek melyik okoz nagyobb kihívást, egy önálló kötet megírása vagy a társszerzős?

BSJ: Egyedül könnyebb elvégezni egy munkát vagy csapatban? Mindkettőnek van előnye is, meg hátránya is. Ha a társad nem érti, hogy mit akarsz, ha te jobbra mennél, ő meg balra, ha úgy végzi a munkáját, hogy a saját részed mellett még az övét is javítani kell, akkor ennél nyilván jobb egyedül dolgozni. Ha viszont olyan az írótárs, mint például István, aki nem keresztbe tesz, hanem inspirál, akivel könnyen egy hullámhosszra tudok kerülni, akkor nagyszerű élmény a közös alkotás, és akár könnyebb is, mint az önálló munka.
 

MM: Önnek is vannak foglalkoztató füzetei és újságai gyermekeknek és fiataloknak. Milyen szempontok alapján állít össze egy ilyen kiadványt? Ki a célcsoportja?

BSJ: Van két-három kifestő füzetem, amiben néhány mesém vagy versem szerepel színezhető rajzokkal. A foglalkoztató kategóriában ez csak a minimum. Ezekbe nyilván olyan mesék, versek kerültek, amik azokat a gyerekeket érdekelheti, akik számára még öröm, kielégítő tevékenység a színezgetés. Vagyis óvodások, kisiskolások.

Az újságok, magazinok, amikben megjelennek az írásaim, nem az én kiadványaim. Több ifjúsági és gyermek magazinnak vagyok állandó szerzője, de a szerkesztés nem az én dolgom. Ezek különböző korosztályokat céloznak meg, ez alapján szerkesztik őket és válogatják bele az írásokat. A Dörmögő Dömötörnek például ovis, kisiskolás korú célcsoportja van, éppen úgy, mint például a Kispajtásnak, ami Romániában jelenik meg. A Fürkésző magazin, vagy a kárpátaljai IRKA már jellemzően az önállóan olvasni tudó kisiskolásokat célozza meg, míg a Szemfüles magazin a kiskamaszokat. Én olyan jellegű írással gazdagítom az adott újságot, amilyet kérnek, rendelnek tőlem.
 

MM: Elmesélné nekünk, hogyan ismerte meg a MKMT Mozgalomra? Mit jelent önnek ez a közösség?

BSJ: A HELMA kiadó első szerzői között voltam a kiadó indulása után. Mivel a kiadó vezetője az MKMT mozgalom egyik alapítója, neki köszönhetően a mozgalmat rögtön elindításakor megismertem és csatlakoztam is hozzá.

Sok írótól hallottam már, hogy a magyar könyveket kevésbé kedvelik a magyar olvasók, mint a külföldieket, ezért választanak például idegen hangzású álneveket maguknak. Van is nekünk, magyaroknak erre egy jó kis mondásunk: senki sem lehet próféta a maga hazájában. Ami nagyjából azt jelenti, hogy gyakran éppen a közvetlen környezetétől nem kapja meg az ember a méltó elismerést. Valahol ez teljesen érthető. Hiszen olyan nehéz elhinni pl. a szomszéd gyerekről, akivel együtt bicajoztunk, és láttuk maszatosan, esni-kelni, hogy éppen ő alkot valami kiemelkedőt. Benne van ez is a dologban, meg az is, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk a kishitűségre, lebecsüljük önmagunkat (minden magyart) és nem hisszük el, hogy vagyunk legalább olyan jók, mint a külföldiek. Ezért előítélettel fordulunk a magyar szerzős könyvekhez is. A MKMT mozgalom ez ellen az előítélet ellen küzd. Én pedig magyar szerzőként is érintve vagyok, nem esik jól, ha a magyarságom negatív hatással van írásaim népszerűségére. Magyar olvasóként is érintve vagyok, mert büszke vagyok a hazámra, a magyarságomra, és büszke a tehetséges magyar íróinkra, költőinkre, szeretném, ha minél többen megismernék őket.

Az első regényem megjelenését sok évvel ezelőtt egy kiadó azért utasította vissza, mert magyar helyszínen, magyar szereplőkkel játszódik, és még az írói nevem is magyar. Azt mondta, hogy helyezzem át a sztorit Amerikába, nevezzem át a szereplőket és válasszak magamnak egy jól csengő, egzotikus írói álnevet, akkor kiadja a könyvet. Nem fogadtam el az ajánlatot. Ez nem az én utam. Nem vagyok hajlandó megtagadni a hazámat, a magyarságomat, önmagamat a sikerért.
 

MM: Ön már szinte örökös tagnak számít a Legyél Te is író pályázat zsűrijében. Az első díjátadó rendezvényen jelentették be, hogy megalakult a FITT azaz a Fiatal Író Tanoncok Társasága. Mesélne nekünk erről egy kicsit, hogy hogyan is született meg ez az ötlet, és valójában mi is a célja a FITT-nek?

BSJ: Zsűrizés közben, ahogy a gyerekek meséit olvastam, többször felkaptam a fejem. Jaj, de jó írás! Azta, micsoda fantázia! – és ehhez hasonló gondolatok, érzések jöttek. Tényleg volt a pályázatra érkezett művek között néhány kiemelkedő írás. Nem voltak hibátlanok, mindegyiken lehetne még javítani, de a tehetség sütött belőlük. Úgy gondoltam akkor, hogy ezt nem szabad szó nélkül hagyni. A tehetséget ápolni kell, fejleszteni. Jeleztem Bálintnak és Sky-nak, a MKMT alapítóinak, hogy mentorálni kéne ezeket a gyerekeket. Ők pedig kaptak az ötleten. Mire eljutottunk az eredményhirdetésig, kikerekedett a program irányvonala és összeállt a mentorgárda is.

A program célja, hogy felkarolja és segítse az ifjú író-tehetségeket. Cél a gyermekek írói készségének fejlesztése, kreativitásuk kibontakoztatása, néhány írói technika megismertetése. Továbbá segítség nyújtása az íróvá válás útján, irodalmi pályázatokra való felkészítéssel, illetve megjelenési lehetőségek biztosításával.

Mindemellett kiemelten fontosnak tartjuk az olvasóvá nevelést, hogy kicsit visszakanyarodjak a korábbi kérdésre.
 

MM: Most, hogy már pár hónapja működik ez a mentor program, mi a tapasztalata? Élvezik a fiatalok a közös munkát?

BSJ: A programban egyszerre hat gyermek vesz részt. A többségük nagyon lelkes, nekem úgy tűnik, hogy határozottan élvezik ezt a fajta munkát, aktívak, izgatottak. Jellemzően megfogadják a tanácsainkat, fejlődnek. Persze, mint minden csapatban, itt is van olyan, aki nehezebben motiválható, kevesebb feladatban vesz részt, de mi is tudjuk, hogy az iskolai és egyéb tennivalók mellett bizony a FITT egy plusz teher számukra, nem könnyű beilleszteni az életükbe. A program nem kötelező, nem hajtjuk őket, mindenki annyit vállal, amennyit elbír, így aztán nincs kényszer íze a dolognak, és a jó hangulat töretlen.
 

MM: Mivel a gyerekek mind 10 év körüliek, mennyire nehéz az, hogy a szülőkön keresztül kell velük kommunikálni? Befolyásolja ez a szakmai munkájukat?

BSJ: Semmiféle nehézséget sem okoz. Nem érzem azt, hogy különösebben befolyásolná ez a fajta kommunikáció a munkát. Ha mégis, akkor is inkább pozitív módon. Ebben a korban még nagyon fontos a szülői támogatás, egyrészt ő tudja közvetlenül motiválni, biztatni a gyermeket, ezáltal hatékonyabb, mintha csak ránk lenne bízva. Másrészt a szülőn keresztül érkezik a kis tanonchoz az elismerés, a dicséret a részünkről, ami őt is megerősíti szülői minőségében, ezáltal szorosabbá fűzi a szülő-gyermek kapcsolatot. Sokat dicsérünk, mert hiszünk a pozitív megerősítésben, így a szülők folyton büszkék lehetnek csemetéikre.
 

MM: Még csak néhány hónap telt el a kezdetektől, de van olyan esemény, eredmény, vagy akár mentorált fiatal, amire/akire már most is büszkék?

BSJ: Nagyon szép meséket küldenek a gyerekek, büszkék vagyunk rájuk. Ősz végén többen is beneveztek egy nagy mesepályázatra, bízunk a sikerükben, de az eredményekre még várnunk kell. A FITT első sikere a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár olvasójátékán született, melyre Tanka Sophie nevezett két társával. Az olvasójáték egyik feladata egy film-szinopszis megírása volt, melyet Sophie vállalt. Mentorcsapatunk véleményei, tanácsai segítették ebben. Végül Sophie és csapata az első helyet érte el a kategóriájukban. Néhány hete pedig Szabó Lilla egyik meséjét olvasták fel a Kolozsvári rádióban esti meseként. Lilla ezt a mesét az egyik általunk adott feladatra írta.
 

MM: Egy ilyen program sikere nagyban függ a mentoroktól. Hogyan kerültek kiválasztásra? Hogyan tudják összehangolni ennyi, egyébként is elfoglalt író munkáját?

BSJ: A mentorok mindannyian a MKMT mozgalom tagjai. Főként meseírók, illetve mind olyan emberek, akik valamilyen formában gyerekekkel is foglalkoznak. Úgy emlékszem, hogy az első Legyél te is író! pályázat zsűrijének tagjai voltak mind. Így gyakorlatilag a zsűrizés feladatából váltottak, váltottunk át a mentorálásra.

Online, e-mailen keresztül tartjuk egymással a kapcsolatot, a feladatokat megosztjuk magunk között, minden feladatnak megvan a gazdája, így nem nehéz összehangolni a munkát. Ám a legfontosabb összetartó erő az, hogy mindenki komolyan veszi a feladatát, felelősséggel, türelemmel és szeretettel dolgozik.
 

MM: Tavaly decemberben folytatódott a Legyél Te is író pályázat. Várható, hogy újabb gyerekek kerülnek kiválasztásra? Lesz új FITT-es csoport? És ha igen, marad a régi stratégia, vagy változtatnak valamit a programon?

BSJ: Igen, várható a program folytatása. 6 gyermekkel foglalkozunk egy éven keresztül, erre szerződtünk a tanoncokkal, ősszel zárunk. A tervek szerint ezután újabb hat gyermekkel folytatjuk a programot. Mindeközben kiírásra került a meseíró pályázatunk újra, melynek várhatóan májusban lesz az eredményhirdetése. Sőt, az év második felében fog futni a harmadik pályázatunk.

Hosszú távú tervünk az, hogy minden évben két pályázata legyen a mozgalomnak. Ezért úgy döntöttünk, hogy megduplázzuk a mentorprogramot is. A jelenlegi mentorcsapaton kívül feláll egy új csapat, akik nyáron kezdik majd el a munkájukat a most futó pályázat legtehetségesebb gyerekeivel. Nemrég sikerült lezárnunk a mentorok felkérésének folyamatát.

Az új mentorcsapatot Bombicz Judit meseíró fogja vezetni, az első gárda vezetését pedig Radics Renáta írónő veszi át tőlem. Én a teljes program irányítója leszek/maradok, és igyekszem egyformán segíteni mindkét csapat munkáját Nemere István védnöksége mellett.
 

MM: Hogyan képes ennyi mindent összehangolni a mindennapokban? Van még helye új terveknek a napi 24 órában?

BSJ: Nem könnyű. Minimum három pályán egyensúlyozom egyszerre. A család, az irodalom és a tanítás. Mindegyik egész embert követelne. Elég nagy a nyomás mindhárom irányból. Van egy kisfiam, plusz majdnem ötven „nagyfiam” az iskolában és a hat író tanonc. Hát, megesik, hogy elkavarodom közöttük, és hirtelen a saját fiam neve se jut eszembe.

Leginkább a pihenés rovására megy a dolog. Illetve a saját írói terveim megvalósítása csúszik. Rengeteg ötletem, tervem van még, amiről szeretnék írni, bízom benne, hogy egyszer idő is adatik hozzá. Most nagyjából ott tartok, hogy annyit írok, amennyit megrendelnek a magazinok, félkész regényem, mesekönyvem, meseregényem vár a folytatásra. És nem utolsó sorban Nemere Istvánnal is szívesen írnék még néhány közös könyvet, amire István örömmel vállalkozna, ha hajlandó lennék végre belekezdeni, egy-két ötletről már beszéltünk ezzel kapcsolatban. Új tervek, új ötletek mindig vannak, szerintem unatkozni akkor se tudnék, ha még kétszáz évig élnék.