A medál

 
Szelektálásra váró kacatjaim közt turkálok, amikor a kezembe kerül egy ezüst medál. Néhány héttel ezelőtt találtam a parkban; a fűben hevert.
Olyan, mint egy ankh, az örök életet szimbolizáló egyiptomi hurkos kereszt, de a kereszt szára valójában egy apró tőr, mely elég hegyesnek tűnik, s ez a valódi ankhra egyáltalán nem jellemző motívum kissé feszélyez.
Egy óvatlan mozdulat után hangosan felszisszenek; a kis tőr belém szúrt. A seb rögtön lüktetni, égni kezd, és vér serken belőle.
Félrehajítom a medált, lemosom a kezem, majd szívni kezdem a sebzett ujjamból szivárgó vért. Két perc múlva ájultan fekszem a padlón.
Az eszmélés első pillanataiban távoli, ködös emlékként úszik be tudatomba apró balesetem, aztán hirtelen éles fájdalom nyilall bal karomba, és a lélegzetem is eláll, amint megpillantom a bőröm alatt kirajzolódó medál körvonalait.
A rémület első hulláma elnémít, csak tátogok, majd áttörve a némaság burkát, velőtrázó sikolyt hallatok. A karom őrülten fáj, s látom és érzem, ahogy a medál lassan araszol felfelé, szétroncsolva minden sejtet, izmot, ideget, ami az útjába kerül.
Halálra váltan bámulom, és közben üvöltök az elviselhetetlenné fokozódott fájdalomtól.
A medál tovább halad bennem célja felé. "A szívemhez tart." - hasít belém a gondolat. Tudom: megöl, ha nem cselekszem gyorsan.
A konyhába rohanok, felkapok egy kést, és fájó karomba vágom. Vérem bíborvörösre festi a konyha kövét.
A fájdalom átlépett az érzékelhetőség határán, már csak bábként lebegek benne, és mint egy gép, könyörtelenül határozott, gyilkos mozdulatokkal trancsírozom saját húsom.