A lébényi vízköpők

 
Egyszer régen, kis hazánkban, a Hanság északkeleti peremén, közel a Mosoni-Dunához, Lébény bencés monostorában élt egy öreg szerzetes, ki a Celesztin névre hallgatott.
Celesztin barát rendkívül jólelkű ember volt, szívén viselte a szegények, a betegek, s legfőképpen az árván maradt gyermekek sorsát. Szívesen töltötte idejét az apátlan-anyátlan lurkókkal; írni, olvasni, számolni, de még énekelni is megtanította őket. A háta mögött mégis gyakran azt mondták róla, hogy az ördöggel cimborál. S tették ezt pusztán azért, mert képes volt meggyógyítani olyan betegségeket is, amiket más nem, és el tudott simítani olyan bonyodalmakat, amik megoldhatatlannak tűntek a többiek számára.
Valójában Celesztin barát nem cimborált semmiféle pokolbéli teremtménnyel, éppen csak értett kissé a varázslás tudományához, és eme képessége sokkal inkább a jóistennek volt köszönhető, mintsem az alvilág urának.
A szerzetes varázslatai mindig a gonoszt, a bút, bajt, betegséget űzték el, és szelíd tisztaság, jóság maradt utánuk. A varázzsal elűzött rossz pedig egy-egy vízköpő képében jelent meg a Szent Jakab templom külső falain, hogy örök időkig a gonoszra emlékeztesse az embereket.
Azt pedig, hogy abban az időben némi varázserő másba is szorult, nem csupán az öreg szerzetesbe, éppen e történet hivatott hírül adni az utókornak.
...