A titok

 
Fellibben egy függöny, s egy pillanatra mögé látok. Ó, miért is kellett arra néznem? Nem akarom látni, de már késő. A függöny súlyos titkot takart, s én szembenéztem vele…
Bár tudnám feledni, és tudnám kitörölni, kitépni az agyamból e pillanat emlékét! De nem lehet. Most már vinnem kell.
A nyakamba akasztották, hozzám láncolták eltéphetetlen lánccal. Vinnem kell.
Nem kérdezte tőlem senki, hogy akarom-e, bírom-e ezt a terhet. Kéretlenül, kérdezetlenül, könyörtelenül kaptam.
Úgy érzem, megerőszakoltak. Az agyamba hatoltak egy durva titok-fallosszal, s mint ragacsos ejakulátum lövellt belém a tudás, amit nem akartam megszerezni. Nem, ezt sosem. Most mégis az enyém lett, a részemmé vált. Vinnem kell.
Összeroskadok a súly alatt, és a földön fetrengve arra várok, hogy fölsegítsen valaki. Hogy valaki vegye le rólam ezt a terhet. Vegye már le valaki!
Magam vagyok. Senki sem segít.
A rámtapadt borzalom oszthatatlan, feloldhatatlan, lemoshatatlan.
Remegő lélekkel állok fel, mert vinnem kell – egyedül. És el kell fednem, mert nem maradhat takaratlanul. A titok már az enyém; őriznem kell. Engem erőszakoltak, de én nem erőszakolhatok másokat.
Ezer lakat mögé kell zárnom nyomasztó terhemet, s köré méteres ólomfalat emelnem, hogy így vigyem. Őriznem kell, hogy többé senki más ne lássa meg.
Vissza akarom forgatni az időt, hogy meg nem történtté tegyem azt, ami megtörtént. Vakká tenném inkább magam, hogy ne lássak, süketté, hogy ne halljak meg semmit, ami nem rám tartozik.
Ez a titok nem az enyém volt, és most mégis engem terhel. Gondatlan őrzője rámszabadította vele a poklot, mégsem könnyített vele magán, csak lerántott a mélybe, ahonnan nincs felfelé vezető út egyikőnk számára sem. Mégsem vagyunk társak, mert bár közössé lett valami, mégis áthatolhatatlan falként állt közénk.
A szörnyű tudás gúzsba köt, rabszolgájává tesz; mozdulni is alig tudok, a lélegzetem kihagy.
Kétségbeesek, mert azt hiszem, hogy így nem lehet élni. Pedig lehet. Majd megtanulom. Hozzászokok szépen, csendesen, mint minden más megváltoztathatatlanhoz. S ha a tény változatlan is marad, én magam mégis megváltozom. Ki eddig voltam, mostantól már nem létezik: halott. De e holt személyiségből táplálkozva felépül a titok köré új énem, s eme roppant tehertől válok nagyobbá, erősebbé, többé, mint azt valaha sejteni is mertem. Mert ha nem, akkor beleolvadva az elmondhatatlanba eltűnök, semmivé válok, fantommá leszek, és nem tudom vinni, őrizni tovább azt, amit vinnem, őriznem kell.