Tél

 
Hóban fürdött pillantásom
vacogva vetem rád, Hazám.
Hát ötven év elég volt, mondd,
hogy önmagukért taposó
egyének halmazán
kívül szép neved alatt
ne legyen semmi más?
Elporlott összetartozás
hamvain kél-e Főnixként
új egész, mely több
a részek összegénél,
mely túltekint saját korán,
s mint régi batyusbálok
rongyos mentora
lesz-e még valahány,
lesz-e tízmillió magyar,
ki nem dőzsölni akar
a köz asztalán,
hanem tálcára téve szívét,
újra nemzetet teremt?
Ó, mondd, Hazám,
mit ér az ésszel bíró fej,
ha a lábak egyként lépni
nem tudnak egymás után,
ha a közös cél helyett
a másikat tiporva mind
szalad a saját
szédült lábfeje után?
Ó, mondd, Hazám,
az egocentrikus világ
kőkemény falán
rést üthet-e még
valami közös akarás?
És mondd, Hazám,
nem csak szólamokban,
de szívben, tettben is
lesz-e MI az ÉN fölött,
leszünk-e újra nagyok
a nemzetek között?
Hóban fürdött tekintetem
vacogva fordítom feléd.
Mutasd meg kérlek,
mily’ erős vagy,
hozz tavaszt!
Hisz életünk tiéd.