A ló

 
Hazafelé igyekszem a kihalt, sötét úton, amikor patadobogást hallok a hátam mögül. Félrehúzódok az út szélére, hogy elengedjem az éjszakai lovast. A paták dobogása azonban nem erősödik, hiába várom - a ló nem ér mellém.
Hátrafordulok, hogy lássam, ki követ, de se ló, se lovas nincs mögöttem.
Rémülten szaporázom lépteimet; félek, hogy a józan eszem hagy éppen cserben, mert még mindig hallom az ütemes dobogást, mely éppen úgy hangzik, mint a paták váltott kopogása a kövön.
"Hallucinálok." - fut át a fejemen egy kétségbeesett gondolat, és néha már a ló apró horkantásait is hallani vélem.
Hogy lerázzam magamról a jeges rémületet, és szembenézzek a sivár ténnyel, mely tudatom épségét kérdőjelezi meg, megállok, és ismét megfordulok.
Egy szürke kanca áll mögöttem, nagyjából ötméternyire tőlem. Talán a sötétség miatt nem vettem észre az előbb...
Várok, de az állat nem mozdul, csak akkor indul újra el, amikor én is elindulok.
A lódobogás hazáig kísér.
A kertkapu biztonságában aztán megint hátrafordulok, s a ló szemébe nézve rászólok:
- Menj innen!
Az állat felnyerít, majd éles, fenyegető visszhangként ismétli előbbi mondatom:
- Menj innen!