A tréfás Nap

 
Mosolygós, őszi Nap
kacsint le a tájra,
Szeptember Sámuelt
víg kedvben találja.

Ballag a kis öreg
szőlőt szüretelni,
nagy puttony a hátán,
bele kéne bújni.

S láss csudát! A pajkos
Napocska nem is rest,
leugrik az égről,
s puttonyban van rögvest.

Az öreg Sámuel
nem érti, mi lelte,
váratlan tehertől
lehuppan a földre.

Nem is bír felállni,
csak nyög egy jó nagyot,
mire a hátipakk
ráköszön: Jó napot!

Szeptember Sámuel
megszeppen rendesen,
leoldja puttonyát,
s megfordul hirtelen.

Bajusza kettéáll,
úgy tátja a száját,
amikor meglátja,
mi nyomta a vállát.

Bár rosszat nem akar,
kacag a pimasz Nap,
s puttonyból kigördül,
mielőtt pofont kap.

„Ej, te beste jószág!
Égen volna helyed” –
így dohog Sámuel,
de már ő is nevet.

Érti ő a tréfát,
egyből vissza is vág,
azt mondja a Napnak:
Békés, jó éjszakát!

Fel is pattan a Nap,
visszafut az égre –
fényes nappal senki
ne köszöntsön éjre!

Mert amíg mókázott,
azt jól elfeledte,
hogyha idelent van,
sötét van felette.

Szeptember Sámuel
a Napra ránevet,
felkacsint az égre,
s kezdődhet a szüret.