Ángyika

 
Meglátogattuk Ángyikát, és ezzel óriási örömöt szereztünk neki. Egyedül van; férje rég nem él, gyermeke sosem volt, öregségére magára maradt, beköltözött hát egy idősek otthonába.
Bár csupán a férje utáni távoli rokonunk; engem mégis mindig különösképpen kedvelt. A fényképem most is ott állt kicsiny szobája asztalán, mindjárt a feszület alatt.
Egy éve láttam utoljára, azóta kicsit kikerekedett; látszik rajta, hogy jó helyen van, törődnek vele.
A boldogság könnyei csillogtak szemében jöttünkre, de bevallotta, hogy nem tudja, kik vagyunk. Nem ismert meg.
- Ángyikám, hát nem emlékszik ránk? – kérdeztem tőle elszomorodva, s még ő vígasztalt:
- Ne búsuljatok! Nem tudom, hogy kik vagytok, de biztosan drága, jó emberek lehettek, ha eljöttetek hozzám. Nekem csak ez a fontos.