Nekrológ egy derék fáról

 
Egy apró magból hajdanán egy vékony, zsenge hajtás bújt a földfelszín fölé, kémlelvén a Napot, mely születésénél bábáskodott. A lágy szellő, s a napsugár bársonyosan simogató keze erőt és bátorságot adott a kis növénynek, mely nőni kezdett, nyúlni az ég felé, hogy néhány év alatt termetes fává cseperedjen, az utca díszeként.
Ifjú korában, társai sorában álldogált a kocsiút szélén, s a mellette álló öreg ház udvarát hűsítette árnyéka. Madarak trillája köszöntötte a hajnalt ágai közül, s törzsét olykor egy kis fakopáncs kopogtatta, élelem után kutatva.
Sokat látott, tűrt és hallgatott e vén fa, míg törzsébe mart számadással mérte az elfutó éveket.
Időközben a fasor megritkult, közvetlen szomszédait már rég kivágták, lassan szinte teljesen egyedül maradt, a kocsiútra pedig előbb kő, majd beton került az ág-bogas gyökérzet fölé, de ő rendíthetetlennek tűnt; élt és állt tovább magányos őrként strázsálva az útszélen, a régi ház kapuja előtt.
Végül, szombat délután, megküzdött a viharral is; nem adta ugyan könnyen magát, recsegett, hajlott, erőlködött, - még élni akart, de a vihar legyőzte. Derékon ragadta, húzta, rázta, tépte, s az öreg fa, hangos sóhajjal adva meg magát a természet dühének, - mely oktalan bár, de ellene tört - a kerítésre dőlt.