Párhuzamos lét vagy nemlét

Párhuzamos lét vagy nemlét
jan
22
Párhuzamos lét vagy nemlét

 
Vonaton érkezem minden csütörtökön délután, pontosan ötkor.
A peronon várok magamra.
Két éve, minden héten két órát együtt töltök saját, másik dimenzióbeli megtestesülésemmel.
Egymás mellett futó, párhuzamos világokban élünk, és világaink rendre össze - összeérnek. Nagyon hasonló az életünk, kis eltéréssel szinte mindig ugyanúgy cselekszünk, érzünk.
Két évvel ezelőtt mégis volt egy döntő különbség kettőnk életében, és talán ennek köszönhetjük a találkozást.
Saját világunk saját kamu-lovagjába szerettünk bele, ha nem is végzetesen, de ostobán, az internet alkotta virtuális ál-valóság színpadán.
Azon a csütörtökön az első valós, háromdimenziós, kézzelfogható, tapintható, szagolható találkozóra készültem lovagommal. Meghívtam magamhoz, párhuzamos énem viszont maga kelt útra hozzá. A randevú ötkor lett volna a pályaudvaron.
Hogy biztosan megismerjük egymást, abban egyeztünk meg, hogy egy-egy hosszú, piros-fekete csíkos sál lesz a nyakunkban, ami késő tavasz lévén, elég feltűnő ismertetőjel.
Bohóc-sálammal babrálva vártam őt, a megbeszéltek szerint, és amikor beérkezett a vonat, lábujjhegyre ágaskodva fürkésztem a leszálló utasokat.
A szerelmi szál a történetben itt véget is ér, mert a virtuális térben még olyan elszántnak tűnő fiú, a valóság elől megfutamodva, nem jött el a randevúra, és többé nem is jelentkezett.
Már éppen kezdtem volna feladni a várakozást, amikor meghűlt az ereimben a vér, mert önmagam szakasztott mását pillantottam meg, csíkos sállal a nyakában, a vonatról leszállni.
Ő is észrevett engem. Megállt. Csodálkozva nézett körül, majd újra rám pillantott. Én nem tudtam levenni róla a szemem. Lassan, apró léptekkel indultunk egymás felé, mintha ingoványos talajon járnánk, ahol bármelyik percben elsüllyedhetünk, ha nem vigyázunk.
Farkasszemet néztem önmagammal, és a pokolba kívántam a másikat. Karnyújtásnyira álltunk meg egymástól, és szikrázott köztünk az indulat, hiszen rendkívüliségünk, egyediségünk, megismételhetetlenségünk, pótolhatatlanságunk cáfolatai voltunk egymásnak.
- Mi a franc van? – kérdezte végül másik énem idegesen.
- Nem tudom. – vontam meg a vállam.
- Ki vagy te? – kérdezett tovább, mire én megmondtam neki a nevem.
- Ez őrület! – fakadt ki alteregóm, és felszólított, hogy tűnjek el. Mivel én is éppen erre akartam kérni őt, közöltem vele, hogy ez az én városom, és ő az, akinek nincs itt semmi keresnivalója.
- Ez őrület! – mondta újra, és nem mozdult – Te én vagyok, és a vonat visszahozott…
Értetlen arcot vághattam, mire ő bosszúsan tudtomra adta, hogy az, akinek én hiszem magam, az valójában ő, és egy órával ezelőtt épp ezen a vasútállomáson szállt vonatra, és nem érti, hogy hogyan jutott ugyanide vissza.
Ez volt az első pillanat, amikor együtt, és nem egymás ellen töprengtünk valamin, és egyszerre mondtuk csendesen, félve mindketten:
- Párhuzamos dimenziók.
A vasútállomástól néhány méterre volt egy kiskocsma, mindkettőnk törzshelye, ide ültünk be, és faggattuk, téptük egymást, hogy minden apró részletet megismerhessünk másik önmagunkról. Aztán ugyanilyen hévvel szőttünk ezer elméletet a párhuzamos világokról, és arról, hogy miként jöhetett létre a találkozónk.
Nagyjából hét óra tájban, alteregóm váratlanul felpattant.
- Rosszul vagyok. – mondta falfehéren, és a mosdóba rohant, én utána.
Hányt, aztán eltűnt. Percekig álltam, és a szocreál ütött-kopott zöld csempét bámultam magam előtt a kocsma budijában.
Nehezen tértem napirendre a történtek fölött, és néhány nappal később, már magam is kételkedtem benne, hogy tényleg megtörtént; kezdtem azt gondolni, hogy az egészet csak álmodtam.
Egy héttel később, csütörtökön, a kíváncsiság mégis kihajtott újra a vasútállomásra, mert azt gondoltam, hogyha mégsem álom, és a másik énem is én vagyok, akkor biztosan újra vonatra szállok, hátha megismétlődik a találkozás.
Mint régi, kedves ismerőst, elveszett testvért, jó barátot üdvözöltem magam, forró öleléssel, amikor tétován leszálltam a vonatról.
Újra a kiskocsmába mentünk, és beszámoltunk egymásnak az elmúlt hetünkről. A legizgalmasabb az volt, hogy másik énem, amikor én eltűnni láttam őt, azt hitte, hogy én tűntem el, mert saját világának saját kocsmájában állt, a saját hányása fölött, mintha végig ott lett volna velem, aki az ő szemében kámforrá váltam hirtelen.
Beszámolója elbizonytalanított. Épp olyan erős hittel állította, hogy én tűntem el, mint én magam az ő eltűnését.
Lehet, hogy én vagyok az ő világában, és nem ő az enyémben, mint eddig hittem?
- Kell egy tanú! – mondtuk egyszerre, és azonnal tudtuk, hogy kihez fordulhatunk, izgalmas, nem mindennapi helyzetünkkel.
Villamosra szálltunk, és negyed órával később Kanóc barátunk ajtaján kopogtunk. Kanóc mindkettőnk életében állandó szereplő, óvodáskori jó barát. Tudtuk, hogy számíthatunk rá.
Kinyílt az ajtó, és ő kidugta borostás arcát. Csodálkozva mért végig mindkettőnket, aztán, mintha idegenek lennénk, magázódva kérdezett:
- Mit akarnak? Kit keresnek?
- Nem ismersz meg? – kérdeztük mi egyszerre, döbbenten.
- Bocs, de nem. – válaszolt nyeglén – Kéne?
Alteregóm megmondta neki a nevünket, és a barátságunkra hivatkozott, de szemmel láthatóan Kanóc szemében nem gyulladt fel a felismerés legkisebb szikrája sem.
- Na, tünés innen! – mondta inkább tréfásan, mint mérgesen, az ajtót azonban egyértelműen becsapta az orrunk előtt.
Csodálkozva, értetlenül néztünk egymásra az üresen kongó lépcsőházban én és én, hét óra előtt néhány perccel.
- Szerintem, ez egy harmadik világ. – mondta végül a másik énem töprengve, majd eltűnt.
Magamra maradtam ismét. Aztán szöget ütött a fejemben az előbb elhangzott gondolat, és bízva abban, hogy visszakerültem saját dimenziómba, ismét kopogtattam Kanóc ajtaján.
Barátom ezúttal örömmel fogadott, mit sem sejtve az előbbi incidensről, és lendületből belém tukmált egy óriási pizza-szeletet, amit ő maga sütött.
Reménytelen lett volna bármit is kérdeznem az ő dimenziójában nem is létező korábbi afférról.
Azóta tudjuk másik önmagammal, hogy minden csütörtökön délután, egy mindkettőnknek idegen világban találkozgatunk. Számtalan próbálkozásunk volt arra, hogy felkutassuk az idevalósi énünket, de nem bukkantunk a nyomára. Lakásomban más lakik, barátaim, munkatársaim nem ismernek, sosem hallottak rólam, épp úgy, mint Kanóc.
A rokonságot a végére hagytuk, talán azért, mert féltünk szembenézni azzal, amit már így is sejtettünk. Az élet azonban úgy hozta, hogy mégis szembesülnünk kellett.
Egy napfényes csütörtök délutánon, amikor sétával fűszereztük az együtt töltött időt, Mézi, az unokatestvérem jött szembe velünk, és közömbös arccal ment tovább, idegenül. Nem bírtam ki; utána szóltam:
- Mézi!
Megfordult, és csodálkozva nézett ránk.
- Ismerjük egymást? – kérdezte.
- Talán egy másik dimenzióban... – mormolta maga elé csalódottan párhuzamos önmagam, mire én oldalba böktem.
Mézi azonban, mintha nem hallotta volna a választ, töprengve kutatta arcunkat.
- Egy kicsit ismerősnek tűntök. – mondta – Tényleg. Hol találkoztunk? Nem emlékszem.
- Édesanyád nővérének a lányai vagyunk. – nem is tudom, hogy mi vitt rá, hogy ezt mondjam, de megérdemelten kaptam vissza az előbb kölcsönadott oldalba bökést.
Mézi, legnagyobb csodálkozásomra, nem hagyott faképnél bennünket.
- A nagynéném meghalt, már nagyon régen. Terhes volt, és belehalt a szülésbe. – mondta halkan, és nagyon lassan, mint aki elgondolkodik minden egyes szó fölött, vizsgálgatva annak igazságértékét, és csak azután ejti ki a száján, amikor az az összes teszten sikerrel átjutott. – Eddig úgy tudtam, hogy a kisbabája sem élte túl…
Letaglózott a hír, hogy anyám halott. Még akkor is, ha tudtam, hogy az én dimenziómban vígan él. És én, hát itt én is halott vagyok? Hihetetlen volt számomra, hogy egy olyan világban járok-kelek, ahol valójában nem is létezem. És fájdalmas volt, nagyon. Rosszabb anyám halálánál is. Mert ez a dimenzió létezik – nélkülem. És nem puszta, és nem kopár, nem üres, nem halott a hiányomtól, hanem színes, tartalmas és eleven.
Szívszaggató volt tudni, hogy mennyire jelentéktelen vagyok.
- …azt sem tudtam, hogy ikrei születtek – folytatta Mézi, még mindig megrágva minden szót – De ti valóban nagyon hasonlítotok a nagynénémre, láttam róla fényképeket; ezért voltatok olyan ismerősek… De, ez lehetetlen! Nem tréfáltok? Tényleg az ő lányai vagytok? Hol voltatok eddig? Miért nem tudtam rólatok?
Nem volt mit tennünk, ha már így belerángattuk Mézit, muszáj volt beavatnunk. Mindent elmondtunk neki, amit tudtunk, és hogy hitt nekünk, az leginkább annak volt köszönhető, hogy róla és családjáról számos apró információt ismertünk. A legmeggyőzőbb érv mégis az volt, hogy hét óra tájban, mindketten, nyomtalanul eltűntünk.
Ezután, ez az idegen-dimenzióbeli Mézi nagyon jó pajtásunk lett, és többször is összefutottunk. Ha ráért, akkor a vasútállomás melletti kiskocsmában várt ránk, és sokat beszélgettünk, főleg arról, hogy mi minden történhetett volna, ha az ő szemszögéből nézve nem halok meg lendületből, ahogy erre a világra megérkezem.
Aztán, egy borús csütörtök délután, amint alteregómmal a törzshelyünkre igyekeztünk, Mézit pillantottuk meg az út túloldalán. Integetett nekünk, majd vidáman felénk futott.
Aztán vége lett.
Fékcsikorgás, sikoly, vér, még több vér, és Mézi halott.
Ha mi nem lennénk, ő még mindig élne…

Vonaton érkezem minden csütörtökön délután, pontosan ötkor.
A peronon várok magamra.
Két éve, minden héten két órát együtt töltök saját, másik dimenzióbeli megtestesülésemmel.
Most már csak kettesben. Többé nem kockáztatunk. Csendesen meghúzódunk egy sarokban, mert tudjuk, hogy itt nincs helyünk, nincs jogunk, és igyekszünk úgy tenni, mintha nem is léteznénk.

Budapest, 2007. május

 

Megjelent:
Más világok, Élő Irodalom - Élő könyv, 2020.
Avana Arcképcsarnok, 2007/1.

 

Könyvrendelés