Márika szeme körül táncot jártak a szarkalábak, amint gyönyörködve nézte az udvaron álló kis körtefát. Virágba borult, s száz meg száz virága mind apró reménysugárként simogatta a töpörödött asszony szívét.
– Ó, ha ez a kis fa termőre fordul – sóhajtott örömmel Márika -, és csak fele is körtévé érik a sok virágnak! Mennyi befőttet tudok majd eltenni az idén! Még tán a piacra is jut belőle…
Aztán meg az is megfordult a fejében, hogy talán egy kis lekvárt is főzhet majd a lehullott gyümölcsből. A gondolatra elmosolyodott, s szeretettel emlékezett Apjokra, aki ha élne, bizony jobban örülne a körtepálinkának, mint a lekvárnak. No, de az a világ is elmúlt már, s most nem a múltra, hanem a jövőre tervezett Márika.
A tavasz azonban igen komisznak, szelesnek bizonyult, és a körtefa napról napra egyre több virágával adózott az ágait kitartóan csiklandó szélnek. Márika derűje viszont nem fogyatkozott. Amint nézegette a meggyérült virágzatú fácskát, arra gondolt, hogy ha a piacra nem is, de a családnak még így is jut elég befőznivaló.
Aztán meg nem is bánta, hogy elmarad a piacozás, mert öreg lábainak már nem hiányzott az ezzel járó hosszú gyaloglás, és a sok ácsorgás.
A virágok lassan elhullatták szirmaikat, és apró, zöld körtécskék türemkedtek a helyükbe. Márika szerető szemmel kísérte növekedésüket.
De egy délutánon viharosra fordult az idő, és bizony a hirtelen kerekedett vihar a körtefát sem kímélte; ágait megtépázta, fejletlen terméseit leszaggatta.
Néhány órával később, az öregasszony lassú, gondos mozdulatokkal gereblyézte össze a földre hullott, éretlen termést. Majd megállt, hogy kinyújtóztassa kissé elgémberedett derekát, és közben felnézett a fára. Az ágak közt megbújva még mindig elő-előmosolygott néhány gyümölcskezdemény.
– Éppen egy szép kosárra való körte lesz belőle – nyugtázta kedélyesen Márika. – Hogy örülnek majd neki a fiamék, ha eljönnek a nyáron látogatóba!
Aztán derűs szívvel gereblyézett tovább, és örült, hogy nem kell a befőzéssel bajlódnia. Mert még a tavalyi befőtt is ott állt a spájzban, nem kívánta senki. Hiszen a mostani időkben már télen is árulnak friss gyümölcsöt a boltban, s a friss gyümölcs, még ha külhoni is, jobban esik a mai embernek, mint a házi, szirupos lében főtt nyári eltevés.
A körték lassan hízni, növekedni kezdtek. Az eső táplálta, a tüzes nap édesítette őket. De mielőtt még teljesen beérhettek volna, újabb vihar csapott le a kis udvarra. Sötét, zord fellegek haragos morgással változtatták éjjé a napot, és jéggel verték a jobb sorsra érdemes földet.
A jégverés a körtefára is lesújtott, és terméséből csupán egyetlen szemet hagyott.
Márika később kötényébe gyűjtötte az éretlenül lehullott gyümölcsöt, és félbevagdosva a tyúkok elé szórta.
– Látjátok, kiscsibéim – szólt kedvesen a jószágokhoz –, milyen szerencsések vagytok? Igazi csemegét hoztam ma nektek.
Aztán visszaballagott a körtefához, és gyönyörködve nézegette az elárvult körtét.
– A kisunokámnak éppen jó lesz majd kóstolónak – mondta mosolyogva. – Egy hét múlva jönnek a fiamék, addigra ez is megérik.
A hét eltelt, s a körte szépen besárgult, megérett a fán. Márika fia viszont csak telefonon jelentkezett. Közbejött neki valami fontos munka, ami miatt nem tudtak eljönni, talán majd a jövő hét végén…
„A körte is szép piros lesz addigra” – gondolta az öregasszony.
A körte aztán valóban megpirosodott, s szerencsére semmi baj nem érte, de a vendégek a következő hétvégén sem érkeztek meg.
Hétfő délelőtt Márika éppen a postáért ballagott ki a kapuhoz, amikor váratlanul rosszul lett, és összeesett. A szomszéd észrevette, és rögtön átszaladt hozzá.
Az asszonynak a szíve szorított nagyon, és a levegőt is nehezen szedte, de kis segítséggel be tudott menni a verandáig, ahol aztán kedves karosszékében megpihenve már nyugodtan várta az orvost, akit a szomszéd hívott ki hozzá.
A fiatal doktor hamar megérkezett, megvizsgálta Márikát, de nagy bajt nem talált, csak egy kis időskori elgyengülést emlegetett. Az asszony ráncos kezét az ő erős markában tartva kedvesen elbeszélgetett vele, és megígérte, hogy másnap is benéz hozzá. Pihenést írt elő számára, majd indulni készült, de Márika megállította:
– Doktor úr! Fogadjon el tőlem valamit, amiért ilyen figyelmes volt velem!
– Nem kérek én semmit magától – szabadkozott az orvos. – Fizetést kapok én ezért.
– Ej, fiam – dorgálta őt szeretettel mosolyogva Márika –, a fizetést a munkájáért kapja, de én a kedvességét akarom meghálálni. Nézze csak! – mutatott a körtefára. – Van azon a fán egy szép, érett körte. Tegyen engem boldoggá: szakajtsa le, és egye meg! Mert lám, csak nem teremhetett, s maradhatott az meg idáig mindhiába.
