Fonák mese

 
Valamikor réges-régen, amikor még a hegyek lefelé nőttek, s a folyók felfelé folytak, élt egy királynő, akit Milenának hívtak.
Milena hosszú ideje egyedül uralkodott országában, s magányosan nevelte egyetlen gyermekét, Jamel herceget.
A kis herceg nagyon kedves fiúcska volt, mosolygós, vidám természetű, angyalarcú. Mindenki szerette. Aztán amint cseperedett, egyre több hajadon epekedett érte, és sóvárgott azért, hogy a felesége lehessen.
Mire Jamel tizennyolc éves lett, már száznál is több, szebbnél szebb leányzó versengett érte, távoli országok hercegnői és tündérkirálylányok éppúgy, mint az udvari szolgálólányok. Mindegyikük arról álmodozott, hogy a herceg őt választja majd párjául, ha nősülésre szánja magát.
Jamel rajongói között volt egy fiatal pásztorlányka is, Méra, aki nem elégedett meg a meddő sóvárgással, hanem eltökélte, hogy bármi áron is megszerzi magának a fiút, ezért cselekvésre szánta el magát.
Egy tavaszi délutánon, amikor a herceg kilovagolt az erdőbe, Méra csapdát állított neki.
Jamel lova belelépett a csapdába, és felbukott, a herceg pedig a földre zuhant. Ebben a pillanatban Méra előugrott rejtekéből, ahonnan eddig csak csendesen figyelt, egy zsákba gyömöszölte a meglepetéstől és eséstől kába fiút, és magával cipelte nádfödeles kunyhójához, majd bezárta a birkák közé.
A királynő bánata mérhetetlen volt, amikor megtudta, hogy egyetlen gyermeke eltűnt. Azonnal hetvenhét embert szalajtott hetvenhét irányba, hogy kutassák fel, és hozzák haza a herceget.
Az idő telt-múlt, Jamel azonban nem került elő. A hetvenhét kereső mindegyike sikertelenül tért vissza útjáról. Ekkor Milena kihirdette országnak-világnak, hogy az lesz a herceg felesége, aki megtalálja és hazahozza őt, s mellé fele birodalmát is felajánlotta jutalmul.
A hír hallatán királylányok, grófkisasszonyok, cigánylányok, sellők, táncosnők s minden rendű és rangú hajadon, aki élt és mozgott, útnak indult, hogy Jamel nyomára bukkanjon. De minden hiába volt, mert a herceget egyikük sem lelte meg.
Élt ebben az időben, a királyság erdejében egy fiatal, kedves, szelíd és szerény vasorrú bábalány, Linna. Magányosan tengette napjait, s ritkán járt emberek közé, mert rettenetesen szégyellte vasorrát (pedig valójában egészen kis pisze volt ez az orr).
Egykor az ő édesanyja volt a környék legügyesebb bábája, s bizony Linnát is alaposan kitanította a mesterségre. De miután ő meghalt, Linna zárkózott természete miatt az emberek szinte teljesen meg is feledkeztek a lányról, és egészen ritka alkalom volt, hogy valahová mégis őt hívták egy-egy kisgyermek világra segítéséhez.
Ezért a kis bába leginkább csak az erdőt járta, gombákat, gyümölcsöket, gyógyfüvet gyűjtögetett, s ha néha-néha más valamire is szüksége volt, akkor ezekkel a terményekkel ballagott el a piacra, és az értük kapott pénzből vásárolt.
Egy ilyen piacos napon hallotta meg, amint a kofák Jamel herceg történetét mesélik egymás között. Hazaérve aztán eltöprengett a hallottakon, és úgy gondolta, hogy ő maga is szerencsét próbál. Persze nem a jutalom miatt akarta ő előkeríteni a herceget, hanem azért, mert rettenetesen megsajnálta Milenát, a gyermekéért aggódó anyát. Hiszen vérbeli bába volt, s szívből együtt tudott érezni minden szerető édesanyával.
Vándorbotot ragadott hát, batyut kötött a hátára, kicsi házát gondosan bezárta, s útnak indult.
Három nap és három éjjel vándorolt megállás nélkül, amikor egy magas hegy lábához ért. Érezte, hogy ereje fogytán, s lassan meg kell pihennie, de félt a rablóktól és a vadaktól, ezért nem mert csak úgy egyszerűen, egy fa tövében letáborozni, inkább addig mászott felfelé a hegyoldalon, amíg egy barlangot nem lelt. Ide húzódott be aztán éjszakára, és fáradtsága oly erővel gyűrte le, hogy el is aludt, mielőtt még körülnézhetett volna odabent.
Csak másnap reggel rémült meg nagyon, amikor felébredvén azt látta, hogy egy hatalmas hétfejű sárkány szunyókál mellette.
Linna óvatosan és végtelenül csendesen hátrált kifelé a barlangból, hogy fel ne ébressze a sárkányt, de éppen a hátrálás miatt nem tudott a lába elé nézni, megbotlott, és nagy huppanással csüccsent a földre.
A váratlan zajra egyszerre pattant fel a sárkány tizennégy szeme, és egyszerre fordult Linna felé mind a hét feje. A vasorrú lányka olyan ijedt volt, hogy hirtelen moccanni se tudott.
A sárkány alaposan szemügyre vette hívatlan hálótársát, majd csodálkozástól kerekre tárt szemeit egy pillanatra ismét behunyta, aztán barátságosan mosolyogva bólintott egyszerre hetet, és derűsen jó reggelt kívánt a lánynak.
Mivel Linna igen jól nevelt leány volt, a kedves köszöntést még ebben a szokatlan helyzetben is illendően viszonozta. Erre a behemót széles jókedvvel ölbe kapta, és barátságosan megsimogatta az arcát, majd mind a hét fejével egyszerre kezdett beszélni.
Locsogott-fecsegett, saját szavába vágott, sőt, egyik fejével még dudorászott is közben. Így aztán ebből a hangzavarból Linnának nem volt könnyű kiderítenie, hogy ő most tulajdonképpen miért nem lett a sárkány reggelije.
Szerdának hívták a hétfejűt, de mivel ezt csak a harmadik fej állította, Linna nem volt benne egészen biztos, hogy ezzel a többi fej is egyetért-e. Az viszont nagyon egyértelműnek tűnt, hogy a lánynak nincs semmi félnivalója, mert a sárkány végtelenül jámbor, kedves, barátságos és borzasztóan hálás neki, amiért nem szaladt világgá, amikor megpillantotta.
Az is kiderült, hogy Szerda (nevezzük mi is így – legalább ma) hosszú ideje kerüli az embereket, és éppen olyan magányos, mint Linna.
A vasorrú leányzó ijedtsége hamarosan szertefoszlott, miközben a hét fej szertelen fecsegését hallgatta, és néhány perc múlva már biztosan tudta, hogy ezt a kedves behemótot örökre a szívébe zárja.
Miután a sárkányfejek végre Linnát is hagyták szóhoz jutni, a kis bába mesélt magáról, aztán pedig arról, hogy Jamel herceget keresi.
Amikor a történetben ahhoz a részhez ért, hogy mennyire megérintette őt az a fájdalom, amit Milena királynő érezhet fia elvesztése miatt, Szerda tizennégy szeme pillanatok alatt egy kisebb tavat könnyezett köré. Majd az elérzékenyült sárkány határozottan kijelentette, hogy elmegy vele, és segít megkeresni a herceget.
Linna aztán, újdonsült barátja és útitársa unszolására, felült annak termetes hátára, majd a hétfejű elrugaszkodott a hegyoldalról, és olyan kecsesen röppent fel az égbe, mintha csak egy picinyke cinke lenne.
Hatalmas szárnycsapásokkal haladtak erdők, mezők, hegyek, tavak fölött, és hamarosan egy fennsíkhoz értek, ahol egy birkanyáj legelt. Amint a birkák megpillantották a sárkányt, riadtan gyűltek egy kupacba, csak egy volt közülük, amelyik a többiekkel mit sem törődve bölcsen elbújt egy bokor alatt. Linnának nagyon gyanús volt a különcködő birka viselkedése, ezért szólt Szerdának, hogy szálljon le a fennsíkon.
A pásztorlány, aki bizony éppen Méra volt, pontosan ekkor lépett ki nádfödeles kunyhója ajtaján, hogy megnézze, mi okozza a birkák riadalmát. De ahogy észrevette a lefelé ereszkedő hétfejű sárkányt, inába szállt a bátorsága, és úgy elszaladt világgá, hogy tán még azóta is fut.
Linna könnyedén leugrott Szerda hátáról, és felkapta a földről Méra elhajított pásztorsípját. Majd a síp segítségével néhány perc alatt ügyesen a karámba terelte a nyájat, és keze finom érintésével, egyesével nyugtatta meg valamennyi riadt juhot.
Amint az utolsó birkákhoz közeledett, észrevette köztük azt a különös jószágot, amelyik a nagy riadalomban is meglepően okosan viselkedett. Odalépett hozzá, hogy megsimogassa, s ekkor szemébe pillantva egy mérhetetlenül szomorú ember tekintetét ismerte fel.
Ez a szomorúság azonnal megérintette a kis bába érzékeny szívét, átölelte hát a birka nyakát, és arcát a jószág gyapjába temetve könnyezett. Aztán egy pillanattal később riadtan pattant fel, mert úgy érezte, hogy valami megrántotta az orrát.
Valójában pedig az történt, hogy miután Méra elrabolta Jamelt, megdelejezte a herceget, s egy apró bűvös mágnest a nyakába akasztva birkává változtatta.
Linna éppen ezt a birkává lett fiút ölelte át, és közben pisze vasorrát magához rántott a mágnes. Amikor aztán riadtan felugrott, az orrához tapadt mágnes leszakadt a birka nyakán lévő madzagról, és ezzel Jamel herceg felszabadult a delej hatása alól, s visszaváltozott emberré.
Ezek után Jamel boldogan ölelte és csókolta a kis vasorrú bábát, aki ilyen ügyesen rátalált, és megmentette őt. Aztán meg már azért csókolgatta, mert nagyon megtetszett neki a lány.
A két ember öröme határtalan volt, s bizony Linna szívét is megdobogtatta a herceg szerelmetes pillantása. De még a romantikus lelkű sárkányt is olyan boldoggá tette a fiatalok egymásra találása, hogy a szertelen behemót úgy ugrált körülöttük, mintha csak egy pajkos kiskutya lenne.
Ugyan a sárkánytánc végén, a fennsík helyén már csak egy völgy állott, de ez Linna és Jamel boldogságát nem zavarta. Kéz a kézben ültek fel Szerda hátára, a lelkes hétfejű pedig egyenesen Milena királynő udvarába repült velük.
Sajnos, a sárkány megjelenése itt is okozott némi galibát, de a végén a herceg hazatértének híre minden zavart elsimított.
Milena egyenként csókolta végig Szerda hét fejét, s azonnal kinevezte őt udvari sárkánynak, Jamel kezét pedig úgy szorongatta, mintha soha többé nem akarná elengedni.
Aztán mégis meggondolta magát, és fia kezét Linna kezébe adta, mert anyai szíve felismerte szemükben a szerelmet.
Ezek után Jamel herceg hamarosan feleségül vette a pisze vasorrú bábát, s esküvőjükön a hétfejű sárkány tanúskodott.
Aki pedig nem hiszi, az nyugodtan járjon utána!