Aranyhajú Montika

 
A lány haja olyan volt, mint az édes méz, mint a nyári napfényben fürdőző búzamező, mert minden szála egy-egy vékonyka aranyszál volt. S éppen ezért hívták aranyhajú Montikának.
De a haján kívül volt még egy csodálatos tulajdonsága ennek a leánynak: valahányszor táncra perdült, mindenki nyomban elaludt, aki nézte, csak saját szülőanyja, és édesapja volt ez alól kivétel.
Ki is gondolta már idejekorán Montika édesapja, hogy ahhoz a legényhez adja feleségül a lányát, aki képes lesz éberen végignézni annak táncát.
Amint aztán eladó sorba cseperedett Montika, az apja országnak-világnak hírül adta, hogy milyen vőlegényt keres a leány mellé.
Jöttek is a legények a világ minden tájékáról, de bizony lógó orral, kikosarazottan kellett távozniuk, mert amint Montika elkezdett táncolni, ők abban a szempillantásban elszunnyadtak.
Egy szép napon aztán megérkezett a házhoz egy tengerentúli ország trónörököse: az ezüsthajú herceg. Ha csak a fiatalokra nézett az ember, rögtön azt gondolta, hogy őket még az Isten is egymásnak teremtette. S hogy a nagyszakállú, odafönt az égben valóban így rendelte a dolgot, arra fényes bizonyítékul szolgált, hogy az ezüsthajú herceg olyan frissen, és éberen nézte végig Montika táncát, hogy a végén még maga is táncra perdült.
Örült is mindenki nagyon, hogy ilyen szépen összetalálkozott az arany az ezüsttel, leány a legénnyel, s rögvest megtartották az eljegyzést.
Az esküvő időpontját Montika tizenhetedik születésnapjára tűzték ki, és a herceg otthonában akarták megrendezni. Ezért aztán a menyasszony, egész családjával együtt, hajóra szállt, hogy átkeljen a tengeren, és időben megérkezzen a menyegző napjára.
A násznép hajóútjának első fele baj nélkül telt el, de amikor már csupán néhány száz tengeri mérföld választotta el őket az ezüsthajú herceg hazájától, váratlanul rájuk támadt egy kalózcsapat.
A férfiakat a tengerbe hajigálták a zsiványok, a nőket megkötözték, és minden értéket; aranyat, pénzt, gyöngyöt, és egyéb kincset magukkal vittek.
A legnagyobb baj pedig az volt, hogy a násznép legbecsesebb kincsét, a menyasszonyt is elhurcolták. Mert a sánta, félszemű kalózkapitánynak nagyon megtetszett az aranyhajú lány, és rögtön elhatározta, hogy feleségül veszi.
A támadás néhány perc alatt lezajlott, a kalózbanda gyorsan elkotródott, így a férfiak szerencsére időben vissza tudtak kapaszkodni a hajóra. Kisebb-nagyobb horzsolásokat leszámítva, komolyabb sérülés nem történt, mindenki túlélte a kalózok rohamát.
Sajnos egyáltalán nem voltak felfegyverkezve, hiszen ünnepelni indultak, nem csatázni. Ezért úgy döntöttek, hogy nincs értelme a kalózok nyomába eredni, inkább sietnek az ezüsthajú herceghez, hogy tőle kérjenek segítséget.
Amikor a herceg meghallotta, hogy mi történt kedvesével, egy percig sem késlekedett; legokosabb embereivel nekiállt kifundálni, hogy hogyan szabadítsa ki jegyesét. Mert azt tudta, hogy csak csellel lehet a kalózoktól bármit is megszerezni, az erőszak dolgában senki sem vetekedhet velük. Nincs értelme nyíltan megtámadni őket, mert a rablók vezére akár meg is ölheti Montikát, tehát jobb inkább furfanggal a közelükbe férkőzni.
A terv hamarosan elkészült, hozzáfogtak hát a megvalósításához. A herceg és az öccse kalóznak öltözött, és egy kis bárkában vízre szállt. A bárkát megpakolták mindenféle kinccsel, és néhány hordó jófajta rummal, ami köztudottan a tengerészek legkedvesebb itókája. Végezetül pedig a herceg testvére egy kis furulyát rejtett a kabátja zsebébe.
Indulás után rögtön felhúzták az árbocrúdra a fehér zászlót, ami azt jelentette, hogy megadják magukat, ha ellenséges hajó közeledik. Kihajóztak a nyílt tengerre, és várták, hogy felbukkanjon a kalózhajó.
Szerencséjük volt, mert még talán egy fél nap sem telt el, amikor észrevették a fekete, halálfejes zászlót, a kalózok jelképét.
Ahogyan azt előre sejtették, a rablók egyenesen feléjük vették az irányt, amint megpillantották őket.
A félszemű kalózkapitány hamarosan a herceg bárkájára ugrott, ő pedig, terveik szerint, kitörő lelkesedéssel fogadta:
- Örülök, hogy végre láthatlak, dicső vezérem. Hírből már régóta ismerlek, boldog vagyok, hogy végre személyesen is találkozhatunk - mondta az ezüsthajú herceg mézes-mázos hangon. - Mi magunk is kalózkodásból élünk, és most szeretnénk hozzád csatlakozni. A legénységem nagy része, sajnos, odaveszett a legutóbbi ütközetben, amikor egy békésnek tűnő, mégis erősen felfegyverzett kereskedőhajót támadtunk meg. Végül azért mindenkit megöltünk, és az összes kincset megszereztük, de bizony, mint láthatod, mi is csak ketten maradtunk. A hajómon minden a tiéd, fogadd el tőlem ajándékként, és rendelkezz vele belátásod szerint! Csak arra kérlek, mély tisztelettel, engedd meg, hogy beállhassunk hírhedt bandádba!
A félszemű kapitány annyira meglepődött, hogy először szóhoz sem jutott, mivel azonban nagyon hiú ember volt, tetszett neki ez a hízelgés, és amikor a herceg megmutatta neki a rengeteg kincset, szélesre tárta karjait, és keblére ölelte a két fiút.
A nagy örömre viszont inni is kell!
Rövidesen csapra verték a herceg rumoshordóit, és ivott az egész banda. A két cselszövő pedig, csak úgy tett, mintha inna, de valójában a rumot, nagyon ügyesen, mindig kiöntötték poharukból a hajópadlóra, mert eszük ágában sem volt lerészegedni.
Ahogy a rum fogyott, úgy növekedett a kalózhajón a jókedv. A herceg fivére aztán már a furulyát is előkapta, és olyan szépen muzsikált rajta, hogy a sok zsivány menten keringőzni kezdett. A dorbézolásnak éppen a herceg vetett véget, mert amikor a legvígabban mulatott a társaság ő hirtelen az asztalra csapott, és elkurjantotta magát:
- Ej, micsoda kalózbanda ez?! Behemót férfiak táncikolnak egymás lábán taposva? Hát nincs sehol egy szemrevaló hajadon, hogy annak a táncában gyönyörködhessünk?
A félszemű kapitány előbb a puskáját rántotta elő, s csak hajszálon múlott, hogy le nem lőtte a szemtelen fiút, amiért az megakasztotta a mulatozást, de aztán mégis mást gondolt. Két legényt szalajtott Montikáért, s amikor felbukkant a fedélzeten a lány, ő maga vágta le róla a köteleket, és gorombán rászólt:
- Táncolj!
A herceg testvére ismét furulyázni kezdett, de becsukta a szemét, hogy ne kelljen látnia a lányt, nehogy elszenderedjen. Montika pedig, engedelmeskedve a parancsnak, táncolni kezdett.
A nagy ünneplés fél percen belül hangos horkolásba csapott át, elaludt az egész zsiványsereg. Ezt látva, a herceg és testvére mindenkit alaposan megkötözött, hogy moccanni se tudjon, Montikát pedig saját kis bárkájukra vezették.
A kincsekkel és zsiványokkal bőségesen megrakott kalózhajót a bárka után kötötték, és maguk után vontatták egészen addig, amíg haza nem értek.
Végül a szerencsés fordulatot követően megtartották a lakodalmat, és azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.